Temetők és egyéb helyek
St. Louis temető
Az 1789. augusztus 14-én spanyol királyi rendelettel alapított St. Louis Cemetery #1 továbbra is a legrégebbi temető, amelyet a helyiek és a turisták egyaránt meglátogathatnak. Az Egyesült Államok egyik leginkább kísértetjárta temetőjeként tartják számon. Mindössze egy háztömbnyi terjedelemben több mint 700 sírt és több mint 100 000 halottat őriz - és ez a szám folyamatosan növekszik, mivel még mindig aktív temetkezési hely. Több mint 200 éve érkeznek jelentések olyan emberekről, akik összefutottak a szellemekkel, amelyeknek a St. Louis Cemetery #1 lett végső otthonuk. Sok embert vonz a dolog, hogy sötétedés után megpróbáljon bejutni ebbe a kísértetjárta temetőbe, megpróbálva felvenni a kapcsolatot a szellemekkel, amelyek sötétedés után bújnak elő. Nem mondhatjuk, hogy ezt a módszert ajánljuk a szellemek megtekintésére, bár a St. Louis Cemetery #1 kísérteties homlokzata igen csábító, nem is beszélve arról a hátborzongatóan csendes légkörről, amikor leszáll az alkonyat és az éjszaka megkezdi uralmát. Korát kiemelkedően mutatja a temető karaktere: a Pontchartrain-tóból és a Mississippi folyóból kikotort törött kagylók és macskakövek alkotják a sikátorokat, az omladozó, feldarabolt föld feletti kripták pedig a halottakat tartják fogva. A sírok és temetkezési telkek rendezetlen elhelyezkedése miatt az egész egy labirintus, amelyben csak a temető szellemei képesek eligazodni. A családi sírok közül sok rejtélyes szimbólumokat, valamint vandalizmus és öregség jeleit viseli - nem csoda hát, hogy sokan kísérteties jelenlétet éreznek New Orleans legrégebbi temetőjében. És nem csoda, hogy sok filmkészítő felfigyelt erre a misztikus atmoszférára, melynek hatására olyan filmklasszikusoknak adott otthont mint az Easy Rider vagy az Interjú a vámpírral című produkciók. A kortól porosodó, omladozó megjelenésű St. Louis Cemetery #1 a híres írótól, Mark Twain-től a "holtak városai" becenevet kapta. Ennél megfelelőbb nevet nem is kaphatott volna. De nézzük, mely szellemek hívják még mindig a St. Louis temetőt otthonuknak, hírhedtté téve a helyet.
Marie Laveau: A voodoo királynő
A leghíresebb szellem, amely a temetőben látható, Marie Laveau. Közismert nevén a Voodoo Királynő 1801-ben született, és New Orleans történetének legtiszteltebb (és időnként rettegett) voodoo-gyakorlójává vált. Gyakorolta a jóslást, az okkultizmust, és növényi gyógymódokat használt. Ahogy Marie képességeinek és erejének híre elterjedt az egész lakosság körében, hírneve megnőtt, és elképzelhetetlenül erősödött. A legenda szerint a társadalom minden szintjén ismerte a titkokat. Kétségtelen hogy így volt, hiszen emberek tömkelege fordult hozzá problémáik megoldásában, vagy tanácsot kérve saját rituáléikban és varázslataikban. A 19. században ő volt a legnagyobb és legerősebb voodoo gyakorló New Orleansban. Marie Laveau szellemét számos helyen észlelték a francia negyedben és természetesen saját lakóhelyén is, a 1022 St. Ann Street szám alatt. Leginkább a haja köré csavart vörös-fehér turbánról és a ragyogó színű ruhákról lehetett felismerni - de még ha az emberek követik is, gyorsan eltűnik a szemük elől. A temetőben egyének arról számoltak be, hogy látták Marie Laveau szellemét, amint átsétált a sírokon. Érkeztek olyan beszámolók is, amikor az embereket megkarmolták, megcsípték vagy a földre lökték. Marie-t, ahogy mondani szokták, nem mindig tartják a legbarátságosabb szellemnek. Talán a legérdekesebb az egészben az a gyakorlat, amikor Marie Laveau sírját három x-el jelöljük meg, miközben szívességet kérünk tőle, vagy kívánunk. A legenda (igaz, csak legenda) szerint ha a kívánság teljesül, az illetőnek vissza kell térnie és ajándékot kell helyeznie a sírja elé. Sajnos ez gyakran vandalizmushoz vezetett, egy alkalommal egy mentálisan instabil fiatal rózsaszín festékkel öntötte le a síremléket. Ennek eredményeként a New Orleans-i érsekség 2015 márciusa után lezárta a temetőt a nagyközönség elől. Ma már csak az engedéllyel rendelkező túrákon részt vevők léphetnek be. Még a házirend változása sem akadályozta meg a vendégeket abban, hogy valami túlvilági élményt tapasztaljanak Marie Laveau sírjánál. A látogatók mindenféle paranormális eseményről számoltak be, miközben megpróbáltak kapcsolatba lépni az elhunyt voodoo királynővel. A megérintés érzése, a megmagyarázhatatlan rosszullét és a sír belsejéből kiszűrődő hangok amelyekről a vendégek leggyakrabban beszámolnak.
Henry Vignes szelleme
Henry Vignes története tragikusan szomorú. A tizenkilencedik század tengerészeként Henry-nek nem volt igazi otthona, amiről beszélni lehetett volna. Nomád volt, ide-oda utazott, a nyílt tengeren vitorlázott - New Orleansban egy helyi panzióban telepedett le. Állandóan aggódott a fontos iratai miatt, így mielőtt újabb útra indult volna, megkérte a panzió tulajdonosát, őrizze meg papírjait, ha meghalna. Ezek az iratok a családi sírok helyét tartalmazták. A panzió tulajdonosa megígérte Henrynek, hogy minden rendben lesz... "Nincs okod aggódni!" - kiáltott fel a lány távozásakor - ám nem volt minden rendben. Amíg a férfi a tengeren volt a tulajdonos eladta a családi sírboltot. Amikor szegény Henry Vignes visszatért New Orleansba, rájött az árulásra. Soha nem tudta orvosolni a problémát, sem jogilag, sem a saját feltételei alapján. Nem sokkal visszatérése után megbetegedett és meghalt. De mivel a sírját eladták, nem volt pénz egy másik építésére - Henry holttestét így a St. Louis Cemetery #1 szegények részlegében lévő, jelöletlen sírba temették. Bár testét több mint egy évszázaddal ezelőtt helyezték örök nyugalomra, a férfi szellemét még mindig látják a temetőben bolyongani. A beszámolók szerint magas, kék szemű; annyira testinek tűnik, hogy a temető látogatói gyakran élő emberként írják le Henry szellemét. A turistákhoz sétálva a jelenés megkérdezi, hogy tudják-e, hol található a Vignes-kripta, mert ő maga nehezen találja meg. Állítólag Henry szelleme még temetéseken is megfordult, és megjelent egy gyászoló mögött, hogy megkérdezze, van-e még hely a sírban! Megjelenését kamerák rögzítették, és az EVP-n hallható egy férfihang is, amely azt mondja: "Pihennem kell!" Henry Vignes szelleme számára nem úgy tűnik, hogy a pihenés valaha is könnyen ment, vagy valaha is fog...
A kísérteties Alphonse
Egy másik elveszett lélek, amely a St. Louis 1. temetőben kísért, az Alphonse. Henry Vigneshez hasonlóan úgy tűnik, hogy Alphonse szelleme csak abban reménykedik, hogy talál egy helyet, ahol megpihenhet. A jelenés köztudottan a saját kezébe veszi a látogató kezét, amikor megállítja őket. Szélesen mosolyogva megkéri őket, hogy vigyék haza - de melyik otthonról beszélhet? Ez továbbra is ismeretlen, bár egyesek szerint más sírokról gyűjtögeti a virágokat, amelyeket a sajátjára helyez. Úgy gondolják, hogy Alphonse-t meggyilkolhatta vagy elárulta valaki a Pinead családból, mert valahányszor egy látogató ehhez a kriptához lép, Alphonse figyelmezteti őket, hogy maradjanak távol. Vajon milyen titok húzódhat a háttérben? Úgy tűnik, örökre Alphonse-nál kell maradnia, a szellemnek, aki csak az otthonát akarja megtalálni.
Marie Laveau háza
Egy régóta fennálló pletyka, amelyet sok idegenvezető a mai napig tart New Orleansban, hogy Marie fodrász volt, annak ellenére, hogy nincs archív bizonyíték, hogy valaha is az lett volna. Talán ennek a pletykának a magyarázata leegyszerűsítő jellegű; talán egy fedősztori volt, amelyet Marie nagy "ügyféllistáján" szereplő néhány elit nő használt, akik amiatt aggódtak, hogy egy "botrányos" voodoo papnővel összeüggésbe hozhatnak. Ettől függetlenül Marie otthonukba ment, hogy elvégezze a feladatait. Amíg ott volt, a rabszolgák kegyeit bűbájokkal, imákkal és még varázslatokkal is kiérdemelte. Cserébe a rabszolgák titkokat árultak el a nőnek gazdáikról, majd Marie ezeket az információkat arra használta, hogy elbűvölje ügyfeleit azokkal a hihetetlen meglátásokkal, amelyeket a szellemek megosztottak vele, és természetesen mindig kész volt segíteni minden problémájukon, természetesen bizonyos díj ellenében. A voodoo rituálék és a katolicizmus egyedülálló ötvözete révén Marie Laveau városszerte New Orleans voodoo királynőjeként vált ismertté.
Marie Laveau története
A története valójában nagymamájával, Catherine-nel kezdődik, akit mindössze 7 évesen vittek el Afrikából. Catherine törhetetlen volt, aki végül kiharcolta szabadságát a rabszolgaságból. Üzletasszony lett, birtokolta otthonát, és fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy öt gyermekét szabadon engedjék. Catherine lánya, Marguerite (Marie anyja) a saját apja tulajdonában volt, ami a tizennyolcadik században a valóság kiforgatott esete volt, ami egészen az emancipációs kiáltványig vezetett. Marguerite 18 évesen vált szabaddá, majd egy idősebb, gazdag fehér férfival kényszerítették egy megbeszélt kapcsolatra. Három gyermeke született tőle, és helyzete ellenére igyekezett pozitív maradni, de titokban mégis többet akart, és mert "merészen" szeretetet kívánni. Marguerite azt hitte, hogy szerelmet talált egy Charles Leveaux nevű férfi személyében, aki történetesen egy meglehetősen fontos New Orleanis-i politikus fia volt. Afféruk váratlan terhességet eredményezett; lányuk, Marie 1794/1801. szeptember 10-én született. Félve attól, hogy mi történhet Marie-val, ha kiderül a dolog, Marguerite azt a nehéz döntést hozta, hogy elhagyja lányát s annak nagyanyjára, Catherine-re bízta további nevelését.
Marie-nak békés gyermekkora volt, hála gondoskodó nagyanyjának. Amikor betöltötte 18. életévét, megismerkedett és feleségül ment egy Haiti-i bevándorlóhoz, Jacques Paris-hoz. Sajnos nagyon keveset tudunk életének erről a rövid időszakáról, de egy napon Jacques hirtelen eltűnt. Talán Jacques meghalt? Vagy inkább önző természetű volt és elhagyta új feleségét, Marie-t, hogy visszatérjen Haitire? Vagy az eltűnésének körülményei kimondhatatlanabb, baljósabb természetűek voltak és meggyilkolták? Jacques és Marie csak egy éve házasodtak össze, de éppoly keveset tudunk mindennapi életükről, mint a férfi rosszul időzített eltűnéséről.
Állítólag 1826 előtt Marie találkozott Christophe Glapionnal, a francia nemesség fehér emberével, akivel kapcsolatba lépett. A (körülbelül) tizenöt gyermek közül, akiket a Glapionnal való együttléte alatt szült, csak két gyermek maradt életben: Marie Heloise Euchariste Glapion (született 1827-ben) és Marie Philomene Glapion (született 1836-ban), a kettő közül végül az utóbbi folytatta édesanyja munkáját, és saját érdeméből vált híres voodoo-papnővé. Marie I Glapionnal való kapcsolata azonban az 1850-es években bekövetkezett haláláig töretlen volt és később sem kezdett újabb kapcsolatot.
A Congo Square
A vasárnapi a misék után a rabszolgák a nap hátralévő részében szabadok voltak a Code Noir előírásai miatt, ami fekete kódot jelent. Rabszolgák ezrei és szabad színes bőrűek merészkedtek a Congo Squeare-re, amely a francia negyed hátsó végében található, amit egykor a vadon és megszelídíthetetlen mocsárvidék uralt. Ott kereskedhettek vagy csereberélhettek áruikkal, és meglátogathatták családtagjaikat, akiket más rabszolgatulajdonosoknak adtak el. Énekkel, zenével, tánccal és rituálékkal ünnepeltek késő éjszakáig.
Dr. John Voodoo-gyakorló (állítólag egy szenegáli afrikai herceg) által kiképzett Marie Laveau gyorsan az utódja lett, valamint ő volt a fő attrakció a tér közepén. Vezetett énekekben, gyógymódokat és bűbájokat árult (gris-gris), és bizalmas információkat gyűjtött elit ügyfeleiről. Marie-t arról is ismerték, hogy legtöbbször a vállán hordozott egy boát, a kígyót Zombinak hívta, a kígyóistenség, Li Grand Zombi után. A rabszolgákról ismert volt, hogy összegyűltek, dícsérték és kiáltották: "Marie királynő! Marie királynő!" gyülekezési jelként, hogy mindenki hallja.
Marie számos gazdag ügyfelét üdvözölte a Kongó téren, hogy tanúi lehessenek a szent rituáléknak, akik tanácsot kértek tőle a lelki gyógyulástól és a gyógynövényes gyógymódokon át a jóslásig. A voodoo Marie Leveau vállalkozása volt, ugyanakkor az is köztudott volt, hogy valóban könyörületes, hiszen gyakran látogatta a város kórházait, gyógymódjaival és imáival segítve a szegényeket és a betegeket.
Marie Laveau háza
Egy régi vályogházban lakott a Rue St. Ann 152 szám alatt (a helyszínt ma St. Ann Street 1020-nak jelölik). A legenda szerint azért kapta meg az otthont, mert segített egy jómódú férfinak kiszabadítani fiát a gyilkosság vádja alól. Azt mondták, hogy Marie három paprikát tartott a szájában, miközben szándékaival szugerálta őket. Ezután a paprikát a tanácsvezető bíró széke alá rejtette, majd egy tehénnyelvet szegezett az ügyész széke alá, ami láthatóan rontotta a beszédét, és nem tudta megfelelően előadni az ügyét. A fiút ártatlannak találták, és Marie megkapta új otthonát. Ez a legenda téves lehet, mivel történelmileg valószínűbb, hogy a földet valójában Marie nagyanyja, Catherine vásárolta meg, mielőtt generációkon át örökölték volna.
A Laveau-ház szelleme
1875 körül Marie megbetegedett, és bezárkózott a Rue St. Ann-i otthonába. Különböző újságok beszámolói szerint annyira beteg volt, hogy élete vége felé már nem igazán mozdult ki otthonából. Az eredeti Laveau házat 1903-ban bontották le, és az új szerkezet ugyanarra az alapra épült, mint az eredeti, így egyesek úgy vélik, hogy a Marie Laveau-ból származó maradék energia még mindig otthonának nevezi ezt a helyet. Az emberek azt állították, hogy látták őt sétálni a St. Ann Streeten hosszú fehér ruhában és turbán fejdíszében, amely állítólag hét ponton volt behajtva, hogy koronát ábrázoljon. Végül is ő a voodoo királynője. Marie szelleméről és követőiről ismert, hogy még mindig rituálékat végeznek régi háza helyén. Egy forrás azt is állítja, hogy a rituálék gyakran tartalmaznak állatáldozatokat a védelem érdekében.
Otthonát jelenleg nyaralóként használják. Néhány évvel ezelőtt egy pár úgy döntött, hogy eljön New Orleansba egy pihentető hétvégére, és úgy gondolták, hogy érdekes lenne a régi Laveau-ház helyén megszállni. Bejárták a francia negyedet majd visszatértek a házba éjszakára. Később kántálás, sőt dobolás hangjai hasították át a néma éjszakát, ám a pár tévesen feltételezte, hogy a zaj kívülről jön. A férj kinézett az ablakon, de nem látott mást, csak a sötét kietlen utcát. Kíváncsian megkerülte a házat a park felé, de továbbra is síri csend honolt. Amikor visszament a házba, arra a felismerésre jutott, hogy a kántálás és a dobok hangja a nappaliból árad. A házaspár, akit nem idegesített ez a furcsán hátborzongató élmény, úgy döntött, nem fognak ott aludni aznap éjjel, és azonnal elmentek. Másnap reggel visszatérve éppen a nappaliban sétáltak, amikor a feleség észrevette, hogy egyetlen érintetlen toll hever a padlón. A házaspár ellenőrizte a ház összes ablakát, de mindegyik zárva volt. Mondanom sem kell, elmentek, és soha többé nem tértek vissza.
Úgy tartják, hogy a tollak nagy szerencsét hoznak annak, aki rátalál. Másrészt, ha a párnán fedezik fel, akkor azt mondják, hogy a toll súlyos betegséget, vagy akár halált is hozhat. A legenda szerint ez a rituálé magában foglalja az áldozat fejének saját párnájára helyezését, és az idő múlásával az átok megragadja, egyetlen tollat hozva a párna tetejére. Egy férfi elmesélte a házban való tartózkodását, és felidézte, hogy éppen akkor ébredt fel egy szunyókálásból, amikor a pillantása a szoba sarkában álló árnyalakra tévedt majd ránézett.
Egy másik beszámoló Marie Laveau házának egy másik látogatójától származik. Az illető elmesélte hogy az éjszaka közepén felébredt, ám rémülten vette észre, hogy fizikailag képtelen volt felkelni, mintha valaki lefogná. Ennek a két személynek szerencsére nem találtak tollat a párnáján.
A Voodoo Királynő halála
Ahogy Marie legyengült, és haja fehér lett, mint a hó, egyre ritkábban vett részt a voodoo rituálékban, és egyre inkább a katolikus hitére összpontosított. Naponta részt vett a miséken, és "halálra ítélt" foglyokkal dolgozott, segített nekik megtérni, mielőtt az akasztófához vitték őket. Utolsó napjaiban szent képekkel és más vallási ereklyékkel vette körül magát. 1881 júniusában halt meg a mennyországba vetett hűséges bizalommal.
Gyászjelentésében, amelyet a The New Orleans Daily Picayune (a The Times-Picayune elődje) 1881. június 17-i számában a következőket írták:
MARIE LAVEAU HALÁLA
"Egy csodálatos múltú, majd egy évszázadot megélt nőt tegnap este a sírhoz vittek."
"Azok, akik elhaladtak a St. Ann-on, a Rampart és a Burgundy utcák között, a magas, törékenynek tűnő kerítések mellett, amelyken át egy-két fa látszik, észrevehettek egy furcsa régi házat, annak nyitott kapuján át egy idős hölgyet, fehér hajjal, végtelen béke és az elégedettség mosolya világította meg arany vonásait. Néhány éve hiányzott a megszokott helyéről. A gyenge idős hölgy az ágyán fekszik, körülötte lánya és unokái, és az ő szükségleteit szolgálják."
Marie-t a St. Louis Cemetery #1-ben helyezték örök nyugalomra.
A mágikus sírhely
A világ összes voodoo-val kapcsolatos helyszíne közül Marie Laveau sírja a lista élén áll, és a turistacsoportok fókuszpontjává vált. A látogatók néha felajánlásokat hagynak a helyszínen, érmék, gyöngyök és gyertyák formájában a voodoo hagyomány részeként. Az egyik helyi legenda szerint Marie Laveau szellemét segítségül lehet hívni a kívánságok teljesülése érdekében. Kezdésként háromszor kell kopogtatni a mauzóleuma falán, majd csak ezután kérhető tőle szívesség.
Egy másik elbeszélés szerint: "Rajzolj három X-et a kripta falára, tedd rá a kezedet, mondd ki hangosan az óhajodat, majd adj némi aprópénzt a szolgáltatásért cserébe, és teljesíti a kívánságodat." Egy harmadik forrás szerint "adj ételt, pénzt és virágot, majd kérd Marie segítségét, miután háromszor megfordultál, és vörös téglával három keresztet rajzoltál a falra".
Mivel ez jogilag rongálásnak számít, így később az alábbi nyilatkozatot adták ki:
Bár lehet, hogy valaha láthatóak voltak rajzok a síron, piros X-ekkel és nevekkel összefirkálva, ez törvénybe ütközik. Még ha annyira kétségbeesetten szeretné is Marie Laveau segítségét, ne tegye tönkre a sírját – sokkal jobban jár, ha felkeresi hivatalos szentélyét a Szent Claude-i Gyógyító Központban, közvetlenül az új St. Roch piaccal szemben.
Találkozások a voodoo királynőjének szellemével
Egy hírhedt kísérteties találkozásra a nagy gazdasági világválság idején került sor. A történet szerint egy hajléktalan elaludt egy sír tetején a temetőben, ám röviddel ezután dobolásra és kísérteties kántálásra ébredt. Marie nyughelye felé pillantott, ahol táncoló meztelen férfiak és nők szellemeire lett figyelmes. Középen Marie és a kígyója, Zombi volt.
Egy Elmore Banks nevű férfinak hasonló élményben volt része a St. Louis 1. temető közelében. Az 1930-as évek közepén, a férfi egy gyógyszertárban dolgozott. Egy átlagos nap volt, amikor egy idős nő, aki régi vásárlója volt, bement a gyógyszertárba. Néhány perccel később ijedten hagyta ott a férit, aki gyorsan az üzlet hátsó részébe rohant, hogy megnézze mi rémisztette meg ennyire. Egy nőt látott maga előtt, aki nevetve megkérdezte tőle: "Nem ismersz engem?"
Amire Banks azt válaszolta: "Nem, hölgyem."
A nő, akit feldühített a válasza, arcon csapta. Aztán felugrott a levegőbe, kilebegett az ajtón, majd átment a temető falán a St. Louis Cemetery #1-be és eltűnt.
Banks megrémült a lebegő nő látványától és elájult. Az üzlet tulajdonosa felébresztette, whiskyt adott neki, majd miután magához tért elmesélte a látottakat. A tulajdonos közölte vele: "Ez Marie Laveau volt."
Az Örökség
Miután Marie I. 1881-ben meghalt, lánya, Marie Laveau II anyja nyomdokaiba lépett, és átvette a családi vállalkozást. Marie II annyira hasonlított az anyjára, hogy a városban élők, akik látták őt, azt hitték, hogy a királynő feltámadt a halálból. Talán – mondták halkan suttogva – Marie Laveau még halhatatlan is volt.
Természetesen azon töprengtek, hogy vajon miért tűnt sokkal fiatalabbnak korához képest. Talán a Sanderson Sisters főzetét használta, hogy "kiszívja az életet a gyerekekből", hogy örökre fiatal maradhasson. Úgy hangzik, mint egy jól kitalált horrorfilm részlete, de akkoriban volt egy tényleges pletyka, miszerint Marie Laveau felemésztette sok New Orleanians-i lelkét, hogy megőrizze fiatalságát. Marie II, aki pont olyan üzletasszony volt, mint az anyja, nem bánta a figyelmet vagy a szabad nyilvánosságot.
De a pletykák szerint Marie II. – anyjával ellentétben – a voodoo sötétebb oldalát ölelte fel. Köztudott volt róla, hogy rendkívül vad rituálékat hajtott végre a város környékén. Kihasználta édesanyja sikerét, és növelte közönségét. A Bayou St. John-i ünnepségek tökéletes helyszínt jelentettek számára, valamint gondoskodott róla, hogy a turisták is megismerjék. (Ami napjainkban a Bourbon Street-i Marie Laveau's Voodoo-ház, az volt akkoriban Marie II boltja.)
Szent Iván estje
Június 23-án, Keresztelő Szent János vagy Szent Iván születésnapja előtti este és "Szent János napja" a legfontosabb dátum a voodoo-gyakorlók számára. Előző este Marie II. ünnepséget tartott a Bayou St. John partján. A máglyák fénye megvilágították a táncolókat, akik a szenteknek hálát adó imákat énekeltek. Ez az ünnepség ma is folytatódik, és Bayou St. John mellett található Magnolia hídnál és a Cabrini Gimnáziummal szemben a Moss Streeten.
Julie White, a Manchac-mocsár boszorkánya
A New Orleanstól körülbelül fél órányira északnyugatra fekvő Manchac mocsár sok legenda táptalajául szolgál. Nyáron a víz tetejét elborítják az apró békalencsék, az ősi, szellemszürke ciprusfák törzsén rovarok kúsznak. A mocsárba belépő hajósok a napszúráson és a kiszáradáson kívül két fő fenyegetéssel néznek szembe: az aligátorokkal, akik többnyire csak látótávolságon kívül lapulnak, és a törött rönkökkel, amelyek a sárban lebegnek.
Néhányan azonban azt mondják, hogy aki belép a ide, óvakodnia kell egy természetfelettibb fenyegetéstől - a helyi voodoo királynő, Julia Brown átkától. Brownt, akit néha Julie White-nak vagy Julia Blacknek is neveznek, a helyi legendák egy voodoo papnőként írják le, aki a mocsár szélén élt, és Frenier városának lakóival dolgozott együtt. Híres volt bűbájairól és átkairól, valamint arról, hogy hátborzongató dalokat énekelt gitárjával a verandán. Az egyik legemlékezetesebb és legzavaróbb dalszövege ez volt: "Egy napon meghalok, és magammal viszem az egész várost."
Amikor Brown a 20. század fordulóján még élt, Ruddock, Frenier és Napton városok virágzó települések voltak a Pontchartrain-tó partján, amelyeket az évszázados ciprusfák fakitermelése és a sűrű fekete talajban termesztett káposzta tartott fenn. A vasút volt a városok mentőöve, élelmiszereket szállított New Orleansból, és elhordta a farönköket és a káposztákat Chicagóig. Nem volt útjuk, orvosuk és áramuk, de sikerült összetartó és önellátó közösségeket kialakítaniuk.
Minden megváltozott 1915. szeptember 29-én, amikor egy hatalmas hurrikán söpört át a területen, amely a Karib-térségből érkezett. Frenierben, ahol Julia élt, a viharhullám 13 lábra emelkedett, és a szél 125 mérföld/órás sebességgel süvített. A városlakók közül sokan a vasúti raktárban kerestek menedéket, amely összeomlott és 25 ember halálát okozta. Összesen közel 300 ember halt meg Louisianában, csaknem 60-an Frenierben és Ruddockban. Amikor október 1-jén elvonult a vihar, Frenier, Ruddock és Napton teljesen elpusztult - házak és épületek váltak semmivé és több mérföldnyi vasúti sínek mosódtak el. A kevés túlélő egyike később leírta, hogyan kapaszkodott egy kidöntött ciprusfába, füleit befogva a mocsárban fuldoklók sikoltozása ellen.
A hurrikán mintha a semmiből jött volna. De ha meghallgatjuk az idegenvezetőket, akik a Manchac-mocsárba viszik a turistákat, megtudhatjuk, hogy a vihar Julia Brown haragjának következménye volt. Azt mondják, Brown átkot rótt a városra, amely akkor vált valóra, amikor a vihar végigsöpört a temetése napján, és szinte mindenkit megölt. Bizonyos túrákon az idegenvezetők elvezetik az embereket az "1915" jelzésű lepusztult mocsári temető mellett, közölve az érdeklődőkkel, hogy Brown szelleme még mindig kísért a mocsárban, akárcsak a hurrikánban elhunytak lelkei. Julia Brown legendája a környék legnépszerűbb szellemtörténete lett, sőt, egyesek azt állítják, hogy hallották kuncogni a mocsár sűrűjében.
Miután az év elején ellátogattam a mocsárba, és hallottam Julia Brown történetét, kíváncsi lettem, hogyan lehet elválasztani a tényeket a fikciótól. Kiderült, hogy Julia Brown valódi személy volt: a népszámlálási adatok szerint Julia Bernardként született Louisianában 1845 körül, majd 1880-ban hozzáment egy Celestin Brown nevű munkáshoz. Körülbelül 20 évvel később a szövetségi kormány egy 40 hektáros tanyát adott férjének. Az ingatlan Juliára szállt, férje 1914 körüli halála után.
A hivatalos népszámlálási adatok és ingatlannyilvántartások nem tesznek említést az asszony voodoo munkásságáról, de ez nem különösebben meglepő. Egy modern New Orleans-i voodoo papnő, Bloody Mary a Mental Flossnak elmondta, hogy talált utalásokat egy Brown nevű voodoo papnőre vagy királynőre, aki az 1860-as évek környékén New Orleansban dolgozott, mielőtt Frenierbe költözött. Mary megjegyzi, hogy mivel a városokban nem voltak orvosok, Brown valószínűleg helyi gyógyítóként (vagy traiteurként, a louisianai hagyomány szerint népgyógyászként) és szülésznőként szolgált, bármilyen tudást és anyagot felhasználva a helyi lakosok ellátására.
Brown dala is dokumentálva van. Helen Schlosser Burg, a környék régi lakosa egy történeti beszámolójában feljegyzi, hogy "Julia Brown néni... mindig a verandán ült, és gitározott, és olyan dalokat énekelt, amelyek éppen az eszébe jutottak. Az egyik ilyen dal szerint egy napon meghal, és vele együtt minden."
Még egy újság is létezik 1915-ből, amely leírja Brown temetését a vihar napján. A New Orleans Times-Picayune 1915. október 2-i szavaival élve (figyelmeztetés: sértő nyelvezet áll mögötte):
"Csintalanul játszott a szél és az árapály. A négerek mérföldekről gyűltek össze, hogy részt vegyenek Julia Brown "néni" temetésén, egy idős néger is megjelent, akit jól ismertek ezen a területen, és nagy ingatlantulajdonos volt. A temetés napját kitűzték... és Júlia "nénit" a koporsójába helyezték, a koporsót pedig a szokásos fadobozba tették majd leszögelték. 4 órakor azonban a vihar olyan hevessé vált, hogy a feketék észtvesztve hagyták el a házat. A holttestet csütörtökön találták meg, és a fadobozt is, ám a koporsót azóta sem."
Bloody Mary azonban nem gondolja, hogy Brown bármiféle átkot szórt a városra. "A Voodoo nem annyira az átkokról, mint inkább a gyógyításról szól" - mondja. A helyiek, akikkel beszélt, Juliára szeretett helyi gyógyítóként emlékeznek, nem pedig bosszúálló típusra. Valójában Mary azt sugallja, hogy Julia dala inkább figyelmeztetés lehetett a városlakók számára, mint átok ellenük. Talán az asszony még megpróbált egy viharellenes szertartást végrehajtani, megpróbálva megállítani a hurrikánt, mielőtt túl késő lett volna. Bármit is tett, Mary azt mondja, nem rosszindulatból tette. És ha bárki is bemerészkedne a mocsárba, kevesebbet kell félnie tőle, mint az aligátoroktól.
Rougarou - Louisiana vérfarkasa
A telihold magasan virít a louisianai mocsárvidék felett. A tornyosuló, baljós ciprusfák közelében a hullámok homályos fodrozódásaiban villognak a csillagok ragyogó fényei. A távolban békák kárognak, szúnyogok zümmögnek, miközben körbe-körbe repkednek újabb prédát keresve. Üvöltés hallatszik a közelben. Úgy hangzik, mint egy farkas, de valami nem stimmel. Egy kidőlt, mohával borított fa tetején két lábon áll egy nagy, vicsorgó vadállat. Felemeli fejét, vérfagyasztó üvöltést hallatva a hold felé. Ez azonban nem vérfarkas. Mi Louisianában ezt hívjuk Rougarou-nak.
Ha Louisiana államközi szakaszán vagy a mellékutakon járunk, rengeteg gyönyörű tájat fogunk látni. A történelem maradványai szeplőként borítják a térképet, legyen szó régi és potenciálisan kísértetjárta épületekről, elhagyott vidámparkokról vagy akár múzeumokról, amelyek nagyon furcsa gyűjteményeket tartalmaznak. Visszatérve a sűrű, köddel borított mocsarakba, megtalálhatjuk az állam igazi szépségét, és talán még egy-két szörnyet is - köztük a legendás Rougarou nevű fenevadat.
A Rougarou története évszázados, és sokféle eredetű, de a hírhedt, mitikus louisianai vérfarkas legkorábbi említése a középkori Franciaországból származik.
A középkori Franciaország és a Loup-Garou legendája
A páncélok, kardok és lovagi torna idején sokkal több félnivaló volt, mint a pestistől és a boszorkányoktól. A "loup-garous"-nak nevezett vadállatok, ami franciául vérfarkasokat jelent, szintén hírhedtek voltak az egész országban. A 16. században rendszeresen okolták a loup-garous-t különféle bűncselekményekért. Nyilvánvalóan ezt csinálták akkoriban. Feldúlták a házát az éjszaka folyamán? Loup-garou. Nyomtalanul eltűnt egy gyerek a faluból? Egyértelműen a loup-garou volt. Én személy szerint soha nem hallottam olyan szörnyűségről, amire azt mondanám: "Igen, ez határozottan egy vérfarkas műve. Ügy lezárva." Ez volt az egyik érdekes probléma, amellyel évszázadokkal ezelőtt meg kellett küzdeniük az embereknek. A falubeliek elfogták azokat a személyeket, akikről azt hitték, hogy loup-garou-k, majd nyilvános tárgyalást folytattak. Általában találtak valakit az erdőben vagy a faluban, aki csak "furcsán viselkedett". A bíróság megkérdezte a nyilvánosságot, hogy szerintük a vádlott vérfarkas-e, és általában a közvélemény egyhangúan bólogatott (főleg attól tartva, hogy maguk is boszorkánynak vagy loup-garounak számítanak).
Ezek a teremtmények sok emberben félelmet keltettek az országban, így elnyerték helyüket a gyerekekre átörökített legendákban. A francia katolikusok azt állították, hogy vérfarkas leszel, ha hét egymást követő évben nem követed a nagyböjt szabályait. Volt olyan történet is, amelyet a gyerekeknek meséltek el, hogy ha nem teszik meg, amit a szüleik kértek, akkor jön egy loup-garou, és ellopja őket az éjszaka közepén. Amikor a franciák közül sokan Kanadába és az Egyesült Államok déli részébe vándoroltak, magukkal vitték ezt a legendát.
Cajun ország és a Rougarou legendája
A népvándorlás óta sok legenda változott, hogy megfeleljen az időknek és a nyelvjárásnak. Mivel a cajun dialektus a francia és az angol keveréke, és jól ismert arról, hogy teljesen megváltoztatja a szavakat, hogy könnyebben pörögjön a nyelv, a fenevad neve loup-garou-ról Rougarou-ra változott (így is írják: roux-ga-roux, rugaroo vagy rugaru ). Ez a vadállat a New Orleans területén és az Acadiana vidékén található mocsarakban él. Még az is megeshet, hogy szomszédja lehet a Honey Island Swamp Monsternek, amelyet Louisianában "a mocsári nagy lábúnak" is neveznek.
A Cajun legenda szerint a fenevad olyan katolikusokra vadászik, akik nem tartják be a nagyböjt szabályait, ez az elgondolás hasonlít a régi francia történetek meséihez. Egy másik elbeszélés szerint a Rougarou 101 napos átok alatt áll, kivéve, ha az érintett személy átadhatja az átkot egy másik emberre. Átkukat általában egy helyi boszorkány, vagy néha egy voodoo papnő adja.
Annak ellenére, hogy eredetileg legenda volt, a mai napig látni vélik a Rougarou-t, bár az elmúlt évtizedben az észlelések megritkultak.
A fenevad a popkultúrában is sláger lett Louisianában. Minden évben van egy Rougarou Fesztivál Houmában, és a New Orleans-i Audobon Állatkertben van egy Rougarou-kiállítás, amely magában foglalja a lény szobrát teljes dicsőségében.