New Orleans legendái

New Orleans félelmetes hely. A város gazdag és színes történelemmel rendelkezik, és tökéletes hely a természetfeletti felderítéséhez. New Orleans vámpír-, temető-, voodoo- és szellemutak egész sorával büszkélkedhet, amelyek gyakran két órán át tartanak. Amerika egyik legkísértetiesebb városa.

A Hóhér, avagy a titokzatos Baltás Gyilkos

Majd' egy évig tartotta rettegésben egész New Orleanst egy máig ismeretlen ember, aki brutális kegyetlenséggel ölte meg kiszemeltjeit, akiknek a többsége nő volt. Senki sem jött rá, hogy mi alapján választotta ki az áldozatait, így azt sem tudták megmondani, hogy mikor, és ki lesz a következő, akit baltával ver agyon. A megfélemlítést sem aprózta el: egyszer nyílt levelet írt a város lakóinak, amiben kerek perec leírta, hogy mikor támad legközelebb.

A vérfürdő 1918 májusában kezdődött az amerikai városban.

Az első két áldozat Joseph Maggio fűszeres és felesége volt, akiket vérbe fagyva találtak meg a saját házukban. A gyilkosságot egy baltával követték el, amit a tettes otthagyott a helyszínen, így azt a nyomozók le is foglalták. Az eset után teljes csend ült a vá­rosra, csak találgatták, hogy ki ölhette meg a házaspárt. Négy hónappal később viszont újra lecsapott a gyilkos, ezúttal az első áldozatainak szomszédjával végzett brutális módon. A férfit a medencéjében holtan találták meg.

A gyilkosságok 1919-ben is folytatódtak, ezért az ismeretlen ember megkapta a Hóhér ragadványnevet. Ekkor már pánikoltak a helyiek, mivel nem le­hetett tudni, lesz-e kö­vetkező áldozat, és ha igen, ki.

A nyomozások szerint a gyilkos még a fegyverével se bíbelődött, egyszerűen a családi háznál keresett magának egy baltát, amivel végül kivégezte a háziakat. A legtöbbször a hátsó ajtón át jutott be a házakba, majd végzett az ott-tartózkodókkal. A gyilkosnak nem volt más szándéka, csak a vérontás, ugyanis sem pénz, sem értékes tárgyak nem tűntek el az áldozatok lakásából, sőt a gyilkos fegyvert is mindig hátrahagyta. Többen úgy gondolták, hogy a tettes egyszerűen csak rasszista volt, mivel az áldozatainak többsége - vagy azoknak elődei - Olaszországból vándoroltak Amerikába. Néhány bűnügyi elemző viszont nem a nemzetiségre, hanem a nemre élezte ki a gyilkosságokat. Szerintük a tettes nőket akart ölni, de mivel egyes esetekben a férfi is otthon volt, ezért vele is végzett.

A sajtó is folyamatosan cikkezett az esetekről, amikor különös fordulatot vett az ügy.

Az elkövető egy üzenetet írt, amit elküldött az újságoknak, hogy tegyék közzé. Ebben azt írta, hogy 1919. március 13-án éjfél körül újra gyilkolni indul, de azokat az embereket megkíméli, akik jazzt hallgatnak. Akkor este a rádiók is csak ilyen zenéket játszottak, és több száz házban szólt egész éjszaka a rádió. Aznap éjjel nem csapott le a baltás gyilkos.

A gyilkolássorozatnak 1919. október 27-én lett vége, ugyanis ekkor csapott le utoljára a kegyetlen Hóhér. Összesen nyolc élet kioltásáért felelhetett volna - egyes számítások szerint tizenkettőt lehetett volna a számlájára írni -, de az elkövető kilétére a mai napig nem derült fény, ahogy az indítékaira sem.

/Forrás: borsonline.hu/

A Felkelő Nap Háza

Sok más mítoszhoz és legendához hasonlóan Crescent Cityben, a "The House of the Rising Sun" című dalt a The Animals tette híressé az 1960-as években, titokzatos köd homálya veszi körül. Abban mindenki egyetért, hogy New Orleans kultúrájának sötét és kicsapongó oldaláról van szó, de nagyjából ezzel a konszenzus véget is ér. De néhány kérdés megválaszolatlan marad.

A "ház" talán egy bordélyház volt? Tuberkulózis kórház? Rabszolganegyed egy ültetvényen? Egy polgárháború előtti szifilisz klinika prostituáltaknak? Ezek az elképzelések mind valósak lehetnek. A dalszövegek annyit változtak az évek során, hogy nagyon nehéz megmondani. De végezzünk egy kis nyomozói munkát.

A két legkorábbi felvétel az 1930-as évekből Appalachiából származik, de ismert, hogy ennél régebbi. A Chasing the Rising Sun, the Journey of an American Song című könyvében Ted Anthony szerző a dal eredetét egy rosszindulatú angol népdalra vezeti vissza, amely így szól: "Ha elmész Lowestoftba, és kéred Rising Sunt, találsz két vénasszonyt, és az én öregasszonyaim egyikét."

Nos, ez minden bizonnyal hitelt kölcsönöz annak az elméletnek, miszerint idős betegek éltek ott, de semmiképpen sem bizonyíték. A legkorábbi amerikai verziók dalszövegei olyan sorokat tartalmaznak, mint "New Orleansba visszatérve, az életutam majdnem véget ért. Visszamegyek, hogy hátralévő napjaimat a Felkelő Nap alatt töltsem." Olyan kétségbeesett! Talán egy börtön vagy kórház mégis hihető opció lenne? Ideje mélyebbre ásni a helytörténetben.

Érdeklődésem ezen téma iránt eredetileg akkor kelt fel, amikor az Old Ursuline Convent egyik idegenvezetője egyszer azt mondta nekem, hogy sokan azt hiszik, hogy az Ursulines Avenue-i kolostor közelében egy ház volt egykor, az a bordély, amely ihlette a dalt. Tagadja ezt, és állítja, hogy "a ház" egyáltalán nem bordély volt, hanem egy női börtön, amelynek kapuján felkelő nap dísze volt. (Hirtelen az "az a labda és lánc" viseléséről szóló dalszövegrész szó szerintivé válik.) Dave van Ronk, a hatvanas évekből származó folkénekes (aki saját verzióját énekelte, amelyet Bob Dylan lemásolt, majd később a The Animals csapata is) láthatóan támogatta ezt az elképzelést. Önéletrajzában azt állította, hogy látott képeket arról a fent említett napmintáról a régi Orleans Parish Women's Prison kapuján. Bárcsak maga mögött hagyott volna egy fellelhetőséget arra a képre, mert úgy tűnik, sehol nincs nyoma vagy említése.

Kutatásaim szerint csak két versenyzőről jegyezték fel, hogy használta a "Rising Sun" nevet. A Rising Sun Hotel a Conti utca 535-37. szám alatt volt az 1820-as években. (Ez ugyanazon a háztömbön található, mint Paul Prudhomme K-Paul konyhája, és egy háztömbnyire van a Napóleon-háztól, ha egy kiadós vacsorára és/vagy egy finom italra lenne szükségünk). Egy régi újsághirdetés megemlíti, hogy a szálloda "a legjobb szórakozást nyújtja", és "az urak számíthatnak arra, hogy figyelmes kiszolgálásban lehet részük". (Mindenki saját maga dönti el hogy hogyan értelmezi ezeket a kifejezéseket).

A másik dokumentált jelölt a Rising Sun Hall, amely a 19. század végén egy szórakoztatási klub tulajdonában volt az Uptown/Carrollton körzet folyópartján. Messze a város lepusztult részeitől, de ki tudja?

Egy másik elmélet egy Marianne LeSoleil Levant nevű hölgyet foglal magában, akinek a neve franciául "felkelő nap"-ot jelent. Néhány forrás a bordélyházát az 1614 Esplanade Avenue-ban helyezi el, egy nagyon romantikus helyen az I-10-es autópálya mellett. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy a St. Louis Street 826-830. szám alatt volt, egy háztömbnyire északra Chris Owens hírhedt klubjától, és egy saroknyira Susan Spicer séf éttermétől. Ezen a helyen ma ingatlaniroda működik, és a tulajdonos elmondása szerint a felújítások során az 1800-as évekből származó képeslapokat és egy mennyezeti falfestményt találtak, amely egy arany felkelő napot ábrázol, három angyal társaságában.

Annyi elmélet, de hol a végleges bizonyíték?

Nos, miután annyit nyomoztam és sétáltam New Orleans utcáin, rájöttem - nincs ilyen. A francia negyedből egy rövid kompút a Mississippi folyón át eljuttat Algír apró történelmi városába. Ott a House of the Rising Sun Bed & Breakfast tulajdonosai az elsők, akik elismerik, hogy megalapításuk csupán "a rossz hírű fiktív ház" előtti tisztelgés.

(A videók menüpontban megtalálható a dal eredeti, angol nyelvű verziója a The Animals együttes előadásában, valamint Zámbó Jimmy által elénekelt magyar változat is.)

Madame Delphine LaLaurie

Marie Delphine Macarty néven született New Orleansban, 1775 körül. Nagyapja Írországból emigrált New Orleansba, habár francia vér is csörgedezett az ereiben, ami nem meglepő, ugyanis a város lakosságának jelentős része francia származású. Kevesen tudják, de unokatestvére, Augustin de Macarty egy ideig a város polgármestere volt.

Mindössze 15 évesen, 1800. június 11-én hozzáment a spanyol Don Ramos de López y Angulóhoz. Ebből a házasságából csupán egyetlen gyermeke született, Borquita. Ramos később életét vesztette egy Madridba tartó úton, Delphine pedig újraházasodott. Második férje Jean Blanque volt, akivel 1808-ban esküdtek.

Ebből a házasságából négy további gyermeke született: Marie Louise Pauline, Louise Marie Laure, Marie Louise Jeanne és Jeanne Pierre Paulin Blanque. Jean Blanque 1816-ban elhunyt, Delphine pedig harmadszorra is férjhez ment az orvosként dolgozó Leonard Louis Nicolas LaLaurie-hoz, ekkor vette fel a LaLaurie nevet. Az ekkor már a Delphine LaLaurie nevet viselő asszony férjével, valamint a gyermekei közül kettővel élt együtt. Louis vette meg azt az épületet is, melyben a későbbi sokkoló események történtek.

A LaLaurie família köztudottan néger származású rabszolgákat tartott a háznál, ami nem is volt újdonság a környék lakói számára. 1838-ban Harriett Martineau a New Orleans-i lakosoknak azt állította, hogy Madame LaLaurie szolgái enyhén nyúzottak és nyomorultak. Ezt azonban senki sem hitte el, hiszen nyilvánosan Delphine igazán kedves volt a négerekkel.

Ettől függetlenül az asszonyról számtalan rossz pletykát terjesztettek akkoriban a rossz nyelvek, olyannyira, hogy bírósági ügy lett belőle. A nyomozás során viszont nem találtak semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy a nő szadista, esetleg sorozatgyilkos lenne, így ejtették a vádakat.

Martineau egyéb dolgokat is mondott Delphine-ről. Nem sokkal a látogatás után LaLaurie egyik szomszédja látta az egyik rabszolgáját, aki történetesen egy 12 éves kislány volt, Lia. A lány olyannyira félt a nőtől, hogy öngyilkosságot követett el. Holttestét a ház kertjében találták meg. LaLaurie emiatt elvesztett 9 rabszolgát, viszont a rokonai visszavásárolták őket. Szintén Martineau számolt be arról, hogy Delphine néhány rabszolgát a tűzhelyhez láncolt, valamint a lányait verte, ha ételt mertek adni bármelyiknek is.

1834. április 10-ét írtak a naptárak, amikor a LaLaurie ház konyhájában tűz ütött ki. Amikor a rendőrség és a tűzoltók odaértek, rátaláltak egy 70 éves nőre, a szakácsra, aki a bokájánál fogva volt a tűzhelyhez kötve. A nő bevallotta, hogy öngyilkossági kísérlet miatt ő maga gyújtott tüzet, ugyanis félt attól, hogy Madame LaLaurie felviszi őt is a legfelső szobába - bárki, aki odakerült, többet nem jött ki.

Egy nappal később a járókelők betörtek a LaLaurie-házba, és egyenesen a rabszolgák felé vették az irányt. Hét embert találtak megcsonkítva, hiányzó vagy szétszakadt végtagokkal. A tűzoltók, a rendőrök és egyéb szemtanúk szerint sok nőt az ágyhoz kötve találtak meg felnyitott gyomorral, férfiakat szemgolyó nélkül, illetve intim területeken megcsonkítva. Néhány rabszolgának a beleit a padlóhoz szögezték, az egyik nőt kar nélkül, míg egy másik rabszolgát összevarrt szájjal találtak meg - utóbbinak a szájában állati ürülék volt.

Legendák keringtek a házaspár körül, ugyanis a tárgyalásra egyik fél sem ment el. Az a hír járta, hogy LaLaurie-ék Franciaországba menekültek még a tűz éjszakáján. A bizonyítékok azonban a süllyesztőben végezték, mikor egy sírkőre bukkantak a St. Louisi temetőben, amelyre a Madame neve volt felvésve 1842-es évszámmal. Egyes legendák szerint 1888-ban vesztette életét vadkanvadászat közben. Többen gondolták, a gyermekei állították a hamis síremléket, hogy megóvják anyjukat az igazságszolgáltatástól. A ház ezután több funkciót is betöltött. Működött szalonként, leányiskolaként, zenei konzervatóriumként, lakóépületként, bútorházként. A ház tulajdonosai gyorsan váltották egymást, ugyanis bárki birtokolta az épületet, mindig ugyanaz történt az illetővel. Sorozatosan jelentették, hogy láttak fantomokat, kísérteties alakokat az egész házban. Leggyakrabban a tetőn észlelték egy fiatal szolgálólány jelenlétét, aki úgy tűnt, menekül valami elől. Kétségbeesett sikolyok érkeztek az üres házból, majd ha megszállt valaki pár napra a házban, hallotta, hogy emberek sétálnak a padláson. A századforduló idején szegény olasz bevándorlók éltek a házban, akik rendre egy fekete férfivel találkoztak, aki láncokat viselt. A férfi megtámadta őket a lépcsőházban, majd hirtelen eltűnt. Másnap reggel a legtöbb lakó elhagyta az épületet.

A 20. században akadt a háznak egy tulajdonosa, aki nyilvántartást vezetett a furcsa tapasztalatokról. Ekkortájt bútorüzletnek használták az épületet, ezért gyakran fura, bűzős folyadék borította a bútorlapokat. Egyik éjjel a tulaj ismét felfedezte a különös anyagot, ezért alaposan szétnézett a raktárhelyiségben. Hirtelen megpillantott valakit a bejáratnál, ám amilyen gyorsan előtűnt, olyan sebesen fel is szívódott. A tulaj értetlenül állt a dolgok előtt, ugyanis az üzletet mindig bezárta, ha a raktárba ment, így lehetetlen volt, hogy bárki is bejusson oda. Különös, de gyakran kerültek elő lemészárolt állatok tetemei a házból. Állítólag magát Delphine-t is látták a föld felett lebegni egy újszülöttel, ám mozgásban is tetten érték, mikor egy kisgyermeket kergetett korbáccsal a földszinten. Még azok is borzasztóan érezték magukat, akik nem látták az anomáliákat, ugyanis állandó hányinger és rosszullét környékezte meg őket. Akadtak olyan vendégek, akik el is ájultak a nyomástól. A turisták fénygömbökről készítettek felvételeket, valamint EVP-ket is a sikolyokról, sírásokról. Mára a házat helyreállították, és magánlakásként van nyilvántartva. A tulajdonos azt állítja, semmiféle paranormális jelenség sem lakik az otthona falai közt. Érdekesség, hogy a ház renoválása közben a padló alól eltemetett csontvázakat, szerveket találtak. Az épület alatti "temetőben" újabb bizonyítékokra leltek a gyanútlan munkások arra, hogy Madame LaLaurie vérszomja határtalan volt.

2007 áprilisában Nicolas Cage megvásárolta a LaLaurie-birtokot közel 4 millió dollárért, és egy interjúban elárulta, hogy nincs gondja azzal, ha ott kell tartózkodnia, viszont nem szívesen alszik a házban.

(Forrás: starity.hu, legendavadász.hu)

A "videók" menüpontban is találhatók kisfilmek a történtekről.

Gróf Saint Germain és Jacques Saint Germain

A híres vámpír történet Franciaországba nyúlik vissza az 1700-as évekbe, amikor élt egy titokzatos ember, aki elbűvölte az európai hatalmasságokat. Comte de Saint Germain nagyon furcsa, rendkívüli és rejtélyes karakter volt. Zongora és hegedű mester volt, hat különböző nyelven tudott beszélni, zenét is írt, beleértve áriákat és szólóműveket hegedűre.

Drágaköveket viselt ruháin, ám senki sem tudta, hogyan került ilyen gazdagságba. Senki sem tudott a családjáról, honnan jött, vagy ki volt. Egyes beszámolók állítása szerint II. Rákóczi Ferenc, az erdélyi herceg fia.

Az egyik legnagyobb szenvedélye az alkímia volt, és úgy vélte, hogy rendkívüli tehetséggel rendelkezik ifjúságának fenntartása érdekében. Talán a kozmetikumokkal és a gyógynövényekkel kapcsolatos hatalmas ismerete tartotta őt fiatalon. Voltaire filozófus "embernek hívta, aki mindent tud és soha nem hal meg". Senki sem ismerte igazán az életkorát. Portréi alapján 40-re saccolták az emberek, de több mint fél évszázadon keresztül így jelenítették meg.

Bájos és elbűvölő volt, sok herceg és király vacsoraasztalánál foglalt helyet, de senki sem látta, hogy bármit is evett volna. Csak finoman kortyolgatta a borát, és mindent átölelő beszélgetésekbe kezdett a történelemtől a kémiáig.

Sok spekuláció folyt a gróf családjának és hatalmas gazdagságának rejtélyéről, ami számos mítosz és legenda kialakulását eredményezte. Néhányan úgy vélik, hogy elsajátította a halhatatlanság tudományát, mivel sokan azt állították, hogy 1784-ben bekövetkezett halála óta többen is látni vélték őt.

Most utazzunk előre az időben egészen a 20. század elejére. A helyszín: Amerikai Egyesült Államok, Louisiana, New Orleans. Megjelenik előttünk egy ember, név szerint Jacques Saint Germain. 40 éves kor körüli, jómódú, mindig a legérdekesebb vacsora vendégek köreiben láthatjuk, és valamiféle rejtély lengi körül.

Hatalmas pártokat indít és meghívja az elitet, mindenki nagy lelkesedéssel beszélget vele, miközben finom ételeket szolgálnak fel. Jacques soha nem ehetett fagylaltot - csak kortyolgatja finom borát.

Egy éjszaka, több hónappal a New Orleansba költözése után, egy hölgy késő estig maradt vendéglátójánál. Az erkélyen (az Ursuline és a Royal Street sarkán), a férfi megragadta, és megpróbálta megharapni a nyakát. Bár az ijedtségtől majdnem kizuhant a nő az erkélyről, sikerült elmenekülnie, majd az eseményről jelentést tett a rendőrségnek.

Amikor a nyomozás kezdetét vette, Jacques Saint Germain eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Átkutatták a lakását, és terítőket találtak nagy vérfoltokkal rajtuk. Kutatást végeztek a konyhában, ahol nem találták sem élelmiszer jelét, sem bizonyítékot arra, hogy valaha is volt ott bármilyen étel. Csak borosüvegeket találtak, majd miután töltöttek maguknak egy pohárkával és megkóstolták, rá kellett jönniük hogy a palackok tartalma emberi vérrel kevert bor, így hatalmas undorral kiköpték azt.

Nem világos, hogy Saint Germain gróf és Jacques ugyanaz a személy - e, de a hívők azt gondolják, hogy lehetnek a két személy között összefüggések. A mai napig Saint Germain gróf titokzatos alakja saját okkult követő táborral bír.

Noha állítólag 1784-ben halt meg, senki sem látta halálát, és néhányan azt állítják, hogy sok évvel később is látták őt.

A videók menüpontban a Rákóczi eltitkolt fia, aki feltalálta az örök élet elixírjét címmel további információk és elméletek találhatók.

John és Wayne Carter

A gyilkosságok aránya New Orleansban az egyik legmagasabb. Mindig hírhedt hely volt az eltűnt személyeket illetően - vagyis olyan hely, ahol az emberek csak eltűnnek, és senki sem tudja, mi történt velük. A francia, spanyol, indiai, afrikai, kreol és angol vér itt összekeveredik, ahol a szúnyogok sem olyan válogatósak. Talán más lények sem.

John és Wayne Carter testvérek voltak. Úgy tűnt, hogy minden szempontból átlagosak - mindkettőnek normális munkahelye volt a folyó mellett, és a francia negyedben éltek. Az 1930-as évek nehéz idők voltak, tehát az ember mindent megtett, amit tudott.

Egy nap arról számoltak be, hogy egy lány elmenekült a Carter testvérek lakásából és elindult a hatóságokhoz. Csuklóját elvágták - nem azért, hogy azonnali halált okozzon, de elegendően ahhoz, hogy a vér a következő néhány napban lassan folyjon. A rendőrök elindultak a testvérek harmadik emeleti apartmanjához, és négy másik embert találtak székekhez kötve, csuklójukon ugyanolyan vágással. Néhányan már napokig ott lehettek.

Azt mondogatták, hogy a testvérek elrabolták ezeket az embereket annak érdekében, hogy minden nap a vérüket igyák, amikor munkából hazaértek. A rendőrség körülbelül 14 holttestet is talált. A rend őrei arra vártak, hogy a testvérek visszatérjenek, majd amikor ez megtörtént, 7 vagy 8 ember kellett ahhoz, hogy megbilincselve a börtön cellájukhoz vezessék a két átlagos testalkatú férfit.

Néhány évvel később, amikor a fivéreket végül kivégezték, testüket egy New Orleans-i boltozatba helyezték. Ezek a temetők meglehetősen festőiek - nemcsak díszesebbek, mint a nemzet többi részén, hanem egy család több generációja is nyugszik ugyanabban a mauzóleumban.

Sok évvel a Carter testvérek halála után, amikor újabb családtagot helyeztek a családi sírba, felfedezték, hogy a boltozat teljesen üres - John és Wayne maradványai nem voltak ott. Eltűntek.

A francia negyedben a mai napig sok észlelés történt, amelyek majdnem pontosan megegyeznek e két testvér leírásával. Évekkel később a lakástulajdonos két figurát látott, amelyek megegyeztek a leírásukkal, az erkélyen, egymáshoz suttogva. Mindkét figura leugrott a harmadik emeleti erkély tetejéről és futásnak eredtek.

A legenda szerint ha egy vámpír hét éjszaka egymás után iszik valaki véréből, akkor az a személy is vérszívóvá válik. Voltak emberek, akik több mint hét napon keresztül sínylődtek a Carter testvérek lakásán. Egyikük, egy Felipe nevű elveszett ember a későbbiekben hírhedt sorozatgyilkos lett és természetesen nem csupán a gyilkolás vágya hajtotta. Sokan hitték, hogy mind a 32 áldozatának ivott is a véréből.

A Koporsós Lányok

New Orleans gyarmatosítása során Franciaországnak nehéz volt meggyőznie a nőket a másik kontinensre való utazásról. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a gyarmatosító férfiak többsége tolvajokból, gyilkosokból és mindenféle bűncselekmény elkövetőiből álltak (nem is beszélve Louisiana kígyóiról, aligátorjairól, szúnyogjairól és páratartalmáról).

Franciaország női börtöneiből, szegényházaiból és árvaházaiból küldött 258 kétes hírű lányt és nőt New Orleansba 1719 és 1721 között. Az érkezőket nem fogadták jól, és sokan megtagadták a házasságot. 1728-ban azonban állítólag egy új, "elfogadhatóbb" minőségű lánycsoport kezdett érkezni New Orleansba. Ahogy kiléptek a partra, az emberek meglepődtek sápadt, túlvilági arcszínükön, ami valószínűleg annak a következménye, hogy a fedélzet alatt tartották őket távol a naptól a hosszú utazás során. A "filles a la cassette" nevüket a nagyon hátborzongató "Casket Girls" azaz Koporsós lányok névre angolosították, utalva azokra a kis ládákra, amelyekben ruháikat és más tárgyaikat hordozták. A legendák szerint néhány lányt olyan furcsának találtak, hogy nem találtak férjet nekik, így a szerencsétlenek a New Orleans-i ursulián apácák gondozása és védelme alá kerültek, s végül a Chartres Street-i Ursuline kolostorban leltek menedéket.

A legenda szerint ezeknek a lányoknak volt a legérdekesebb poggyászuk, kis koporsó alakúak. Tehát a New Orleans-i emberek megrémülése teljesen érthető volt, amikor megérkezett az a közel 300 koporsószerű bőrönd. Egyes történetek szerint üresek voltak, mások szerint élőhalottakat tartalmaztak.

Ezeket a bőröndöket állítólag a francia negyed egyik kolostorának tetőtérén tárolták, ahol még a mai napig ott vannak a beszögezett ablakok mögött, mert furcsa szokásuk, hogy önmaguktól nyílnak ki.

A kolostor 1753-ban készült el (huszonöt évvel az első Casket Girl érkezése után), hogy otthont adjon azoknak az apácáknak, akiket 1927-ben hoztak a franciaországi Rouenből, és akiknek új épületre volt szükségük. A nővérek árvaházat, gyengélkedőt és iskolát vezettek az új épület első emeletén, míg a másodikon laktak. Maga a francia gyarmati épület New Orleans legrégebbi épülete, amely túlélte a francia negyedet 1788-ban és 1794-ben pusztító két tüzet. Az apácák nem csak a sárgaláz betegeit és haldoklóit ápolták, hanem az 1812-es polgárháború sebesültjeit is, ami megmagyarázza az itt zajló paranormális jelenségeket.

A legenda szerint itt találtak otthonra a Koporsós lányok a harmadik emeleti padláson, és a holmikat tartalmazó koporsószerű fadobozukat az ágyuk lábánál rejtették el. Az apácák lezárták a harmadik emeletet, bezárták az ablakokat, látszólag azért, hogy megvédjék a gondozott fiatal nők erényeit. De aztán a lányok által magukkal hozott kézi tükrök titokzatosan eltűntek, a szomszédok megbetegedtek, a bő termés elmaradt. A macskák és a kutyák együtt éltek. Suttogások kezdődtek, hogy a vámpírsápadt Koporsós lányok gonoszságot hoztak magukkal az Óvidékről. Végül az apácák kidobták őket, és örökre bezárták a harmadik emeleti padlást.

Évekkel később egy férfi, aki a szivárgó tetőt javította, megpillantotta a furcsa alakú ládákat, és az egész dolog kezdett értelmet nyerni, őrült, 18. századi módon. A Koporsós lányok vámpírokat csempésztek be Kelet-Európából, akik most a New Oleans-i emberek vérét szívják. Sokan azt hitték, hogy a repülő teremtmények vissza akartak térni a kolostor harmadik emeletén lévő koporsóikba, ezért az ablakokat véglegesen lezárták 800 ezüstből készült csavarral, amelyeket maga a pápa áldott meg Rómában. Kiderült, hogy az ablakokat nem azért zárták le, hogy az erényt benntartsák, hanem hogy távol tartsák a gonoszt! Állítólag II. János Pál pápa 1987-es látogatása során újra megáldotta a vámpírellenes csavarokat. Ha ma felnézünk a harmadik emeletre, láthatjuk, hogy az ablakokat spaletták védik a kíváncsiskodóktól.

Évekkel később, 1978-ban, két amatőr riporter azt követelte, hogy a kolostor papja engedje be őket, hogy megnézhessék ezeket a koporsókat. A pap természetesen megtagadta a belépésüket, így egy éjszaka a két férfi felmászott egy létra segítségével az ablakokig, kamerákkal felszerelve. Másnap reggel az újságírók felszerelését az utcán kívül találták meg, és a kolostor elülső lépcsőin bukkantak rá e két ember szinte lebontott testére. Vérük 80% -a eltűnt. A mai napig ez a megoldatlan bűncselekmény zavarja a nyomozókat.

A kutatások azonban azt mutatják, hogy ezeket a legendákat nem támasztják alá a történeti bizonyítékok. Nem világos, hogy miként vagy mikor kezdődött a "koporsós lányok" mítosza, de a történet a mai napig továbbra is turistákat és a hívőket kísérti.

/Forrás: astrologyonline.net/

A Grunch

A Grunchokról azt mondják, hogy humanoid lények, akik New Orleanson kívüli erdőkben leselkednek. Úgy gondolják, hogy ezek az éjszakai teremtmények úgy néznek ki, mint egy albínó chupacabra, bár egyesek szerint olyanok, mint egy kecskefejű ember, borotvaéles fogakkal és karmokkal. Úgy tartják, hogy a Grunch egy kóbor kecskével csalogatja ki áldozatait járműveikből, amely úgy tűnik, mintha megsérült volna.

A szultáni palota legendája

1836-ban épült fel a Dauphine Street 716. szám alatti épület. A philadelphiai születésű Joseph Coulon Gardette néhány évvel korábban érkezett New Orleansba, abban a reményben, hogy vállalkozásával sikert fog elérni a Crescent Cityben.

Úgy tűnik, Gardette helyes lépést tett, mert négy éven belül üzleteiben sikereket ért el. Megbízta Frederick Roy helyi építészt, hogy tervezzen neki egy impozáns otthont. A három és fél emeletes kastély impozánsra sikerült, és még egy megemelt félalagsora is volt.

Néhány éven belül azonban Gardette megpróbálta eladni a gyönyörű otthont a Dauphine és az Orleans Street sarkán. És hogy ki volt a nyertes licitáló? Jean Baptiste LePrete, egy gazdag bankkereskedő és ültetvénytulajdonos, aki 1839-ben elképesztő áron, 20 049 dollárért vásárolta meg az ingatlant. LePrete hihetetlenül gazdag volt, és az 1850-es évekre felbérelt egy építőt, hogy díszes kovácsoltvas csipkékkel kiegészítse az erkélyeket.

LePrete korának embere volt: a New Orleans-i szezonban ő és családja a Dauphine 716. szám alatt maradt, míg az év másik felében a Placquemines plébánián lévő ültetvényükre utaztak le. Egész jól működött a családnak, úgy jöttek-mentek, ahogy nekik tetszett. De aztán az 1860-as években kitört a polgárháború, és a család pénzügyi stabilitása megromlott. Már nem tudták fenntartani a házat. A háborút követő gazdasági visszaesés olyan teher volt, amelyet már nem bírtak el, bármennyire is igyekeztek.

A helyzet már nem is lehetett volna rosszabb, amikor Jean Baptiste LePrete úgy döntött, bérbe adja a francia negyedben található kastélyukat. Hamarosan megkereste egy közel-keleti származású férfi. Elmagyarázta LePrete-nek, hogy testvére, aki történetesen szultán volt, érdeklődik az ingatlan bérbeadása iránt. LePrete, aki annyira kétségbeesett, annyira vágyott mindenféle anyagi segítségre, készségesen beleegyezett. A szerződéseket aláírták, és Jean Baptiste kétségtelenül olyan nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, ahogyan csak lehetett.

Nem sokkal ezután egy hajó érkezett New Orleans kikötőjébe, ahol mindenki kiszállt. Először a nők voltak, akikről azt mondják, hogy a maguk díszeibe öltöztek - selyembe, szaténba és pompásan élénk színekbe. Következtek az eunuchok - legalábbis így mondják; sötét katonai ruhába öltözött férfiak, mindegyiknél egy-egy hosszú szurony. Aztán a szultán testvére, majd maga a szultán. Végül jött az összes bútor. Ágyak és vázák voltak; portrék és szőnyegek; a helyiek teljesen elképedtek e gazdagság láttán!

A menet lefelé haladt a Jackson Square-ig, megkerülve a hatalmas St. Louis katedrálist, majd lesétáltak a Dauphine 716. számra, a környék legfenségesebb otthonába. Micsoda látvány lehetett!

A következő néhány hónap során a ház a figyelem központjába került. A szomszédok minden este hallották a zene csilingelő hangját; hallották a nők kuncogását, a férfiak mély, férfias nevetését, és hallották az élvezet határozott hangjait is. És a New Orleaniansiak? Ó! Nos, inkább kiakadtak, hogy a szultán pazar partijaira soha nem hívtak meg helyi embereket. Nem számít, gondolhatták, amikor minden este sokadik alkalommal mentek el a ház mellett, amikor sötétség borult a francia negyedre. A helyi lakosokat soha nem engedték be a szultáni palotába, ami már a beceneve lett. Az árukat a küszöbön helyezték el kiszállításkor, és már másnap reggel a helyére tették az aranyat.

Aztán néhány hónappal később egy éjszaka vihar csapott le a városra. A francia negyedben mindenki bezárkózott, eloltották a gyertyákat és lehúzták a redőnyöket. A szél fütyült az utcán; villám cikázott a házak felett. Másnap reggelre boldog kék volt az ég, mintha az eső és a mennydörgés sohasem járt volna ott. Egy férfi véletlenül azon kapta magát, ahogy az utcán sétálva élvezte a friss levegőt, hogy egy vértócsába lépett.

A szultáni palota lépcsőin lefelé csordogálva vér volt; folyóként folyt le, és az egyenetlen kő hasadékaiban gyűlt össze. A gyanútlan férfi a rendőrségre futott, hogy elmondja nekik, mit látott. Amikor a rendőrök a helyszínre értek, mégtöbb vér szivárgott a házból. Egymásra néztek, titokban mindannyian idegesek voltak heves beszélgetésük alatt. Az egyik tiszt kinyitotta az ajtót, és a közös levegővétel hangosan visszhangzott az egyébként néma házban.

Holttestek hevertek a földön; egyeseket megnyúztak, míg másoknak végtagjaik hiányoztak, mintha valami vadállat ördögi bosszút állt volna. A kiontott vér illata terjengett a levegőben. Az egyik tiszt megfordult és hányt, majd a másik is így tett. A látvány . . . a szag . . . Ó, Uram, suttogták, ki tehetett ilyet? Az udvaron megtalálták a leghátborzongatóbb bűntényt. A talaj nedves és sáros volt az előző esti heves esőzéstől, és a földből egyetlen kéz állt ki, az ujjak széttárva, mintha segítséget kérnének.

Magát a szultánt élve temették el.

Ki követte el ezeket a tragikus gyilkosságokat? A választ sohasem fedezték fel igazán, bár a rendőrség úgy gondolta, hogy a tettes a szultán testvére lehetett. Talán bérgyilkosokat bérelt fel a gyilkosságok elkövetésére. Talán a kapzsiság és az öröklés volt a motiváló tényező - ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Egyesek kételkednek a történet valódiságában, ugyanis a kutatók nem találtak egyetlen hiteles dokumentumot vagy újságcikket sem az esetről.

De ki is kísért pontosan a Gardette-LePrete Házban/Szultáni Palotában? Már több mint egy évszázada érkeztek jelentések kísértetjárásokról a lakosok és a látogatók részéről, és még az ingatlan korábbi tulajdonosai is tapasztaltak paranormális tevékenységet egy-két alkalommal.

1979-ben Frank D'Amico felesége éppen alváshoz készülődött és az ágyába bújt. Az épület legfelső emeleti tetőterében lakott. Ahogy leírta az eseményt, Mrs. D'Amico szemtanúja volt egy sötét alaknak, aki az ágya lábánál állt. Elkezdett közeledni felé, amikor a nő pánikba esett és feltápászkodott, hogy felkapcsolja az éjjeliszekrényén álló lámpát. Felvillant a lámpa, megvilágítva hálószobájának minden rejtett sarkát. . . de nem volt ott senki. A sötét alak, amelytől a hidegrázás futott végig a hátán, eltűnt.

Amikor az új tulajdonos Nina Neivens megvásárolta az ingatlant, nagyon keveset gondolt az épületben állítólagosan elkövetett "borzasztó gyilkosságokra". Valójában, amint azt az egyik híradónak elmondta, az egyetlen furcsa, megmagyarázhatatlan jelenség, amit valaha is tapasztalt a Dauphine 716-os szám alatt, az volt, hogy néha a személyes holmik eltűntek. Úgy tűnt, hogy a kulcsokat különösen kedvelték a lakóház szellemei.

Történészek és olyan paranormális jelenségek rajongói szerint, mint James Caskey, úgy tűnik, hogy két fő kísértet kísérti a szultáni palotát, és nem valószínű, hogy egyikük a tizenkilencedik századi gyilkosság eredménye. Az első szellem egy konföderációs katonáé, aki még mindig katonai egyenruhájában kísérti a házat. A második egy nő szelleme, aki valószínűleg valamikor a házban élt.

Ami továbbra is hihetetlenül érdekes, az a kísérteties konföderációs katona. Nem vívtak polgárháborús csatákat New Orleans környékén; furcsának tűnhet tehát, hogy az úgynevezett szultáni palotát egy ilyen kísértet kísérti.

A Dauphine 716 lakói mindenféle paranormális tevékenységet tapasztaltak ezen a helyen, köztük egy férfi, aki nem is olyan rég költözött az első emeletre és a félig megemelt alagsorba. Miközben lement a lépcsőn mosni, látta, amint kutyáját valami láthatatlan erő lökte le a lépcsőn. Meg kell jegyezni, hogy ugyanaz a kutya nem hajlandó belépni a nappaliba, hacsak nem viszi be a gazdája. Köztudott, hogy az állatok hatodik érzékkel rendelkeznek a szellemek kiszaglásában, és úgy tűnik, ez a kutya biztosan tudja, hogy valami nem stimmel a Gardette-LePrete Házzal. . . 

Zack és Addie története

New Orleansban csillapíthatjuk éhségünket, szomjúságunkat, na nem csak az ételre és italra kell gondolnunk ilyenkor, hanem a természetfeletti jelenségek iránti érzésünkre is. De ez errefelé teljesen természetes, senki sem fog elítélni miatta. Kényelmesen sétálhatunk a bűn utcáin, és ha elég messzire megyünk, mélységes békét és csendet találunk. Kaphatunk egy eper daiquirivel töltött poharat és egy sült garnélarákot ugyanazon a helyen, és leülhetünk egy padra, kilátással a Mississippi folyóra, és azon gondolkozhatunk, hogy mit fogunk enni a következő étkezésnél. És talán a leginkább azon, hogy New Orleans olyan szenvedéllyel és büszkén gyászolja halottaikat, hogy idegenek is csatlakozhatnak a temetési szertartáshoz; esernyők a kézben, csípőt ringatva a macskaköves utcákon, énekelve a St. James Infirmary-t. Nagyon szép jelenet a Big Easyben, lusta nyári napokkal és hűvös holdfényes éjszakákkal, remek hely a művészeknek, szerelmeseknek és bárki másnak, akinek szüksége van egy kis inspirációra.

Zack és Addie New Orleansban találták meg otthonukat és egymást, beszippantotta őket a szabadon élő bohém kultúra és a könnyed életmód. Ám románcukat pusztulásra ítélték, mely a francia negyed sűrű, áporodott nedvességében lüktetett, és egy apokaliptikus vihar halálos hevében született, oly hevesen, hogy sokan azt hitték, hogy a város soha nem fog talpra állni, és sok tekintetben igazuk is lett. Két lélek voltak, akiket a félelem és a függőség kötött össze, és akiket erőszakosan szétválasztott a bántalmazás és a szörnyű halál. A halálesetek olyan tragikusak, hogy sokak számára még mindig nehéz beszélni róla. Szomorú történet egy feltörekvő költőről és sebesült katonájáról, mentális betegségekről, öngyilkosságról és gyilkosságról. Ez Zack és Addie története.

"A szörnyek és a szellemek is valóságosak. Bennünk élnek, és néha felszínre törnek."
-Stephen King

Addie Hall szabad szellemű, fergeteges, független művész volt, aki a bohém New Orleansban találta magát az északkeleti államokban eltöltött zord élet után. Költő, művész, táncos és a francia negyed csaposa, sok barátjával, Addie Hall belefáradt a férfiakkal való kapcsolatokba a múltjában tapasztalt bántalmazás miatt. Kerékpárral körbejárta a negyedet, hogy eljusson oda, ahová kellett, és a The Spotted Cat-ben kapott csapos munkájához. "Kvarterikánusnak" nevezte magát, valakinek, aki a francia negyedhez tartozott és része volt. Egy művész élete azonban soha nem könnyű, megpróbálod egyensúlyba hozni a művészi kifejezést a környezeteddel és az életmóddal, és soha nem vagy biztos abban, hogy a darabok hol illenek egymáshoz. Addie a kirakós közepén próbálta megtalálni önmagát és a múzsáját, miközben saját démonaival és függőségeivel küzdött.

Zack Bowen karizmatikus, elbűvölő megjelenésű fiatalember volt, aki mindenkiben pozitív benyomást keltett, akivel találkozott. Kaliforniában nőtt fel, a napsütötte csendes-óceáni tengerpartokon. Zack fiatalon férjhez ment egy nála 10 évvel idősebb nőhöz, Lanához. Két közös gyermekük született, és hogy gondoskodjon róluk, belépett a hadseregbe, az általa nyújtott előnyökért. Amikor Lana elvitte a gyerekeket, és úgy döntött, hogy elhagyja, Zack teljesen le volt törve és magányos volt. A francia negyed környékén talált alkalmi munkákat, miután iraki és koszovói tengerentúli körútja után elbocsátották. Zack súlyos poszttraumás stresszben szenvedő háborús hős volt, akinek égetően szüksége volt segítségre, amelyet soha nem kapott meg.

Addie akkor találkozott Zack-kel, amikor mindketten csaposnak álltak a francia negyedben. Szerette megnehezíteni a férfi dolgát és aljas lányt játszani, hogy flörtöljön, de valójában ez csak egy próba volt, hogy kiderüljön, mit bír. Addie-nek volt egy csúnya oldala is: bipoláris zavarban szenvedett, és rendszertelenül szedte a mentális betegsége kezelésére szolgáló gyógyszert, ami dühös, ellenőrizetlen kitöréseket okozott. Zack és Addie sok barátja emlékszik a felháborító veszekedésekre, amelyekbe belekeveredtek. Zacket és Addie-t a kezdetektől fogva zűrzavaros, drogoktól és alkoholtól táplált kapcsolat a pusztulásra ítélte.

Hetekig randevúztak, mielőtt a Katrina még a látókörbe került volna, majd úgy döntöttek, hogy együtt vészelik át az 5-ös kategóriájú hurrikánt egy lakásban. A vihar és a pislákoló fények közepette mélyen egymásba szerettek, és saját kis életteret teremtettek maguknak az üres francia negyed pusztítását követő hetekben. Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltak és hírnevet szereztek maguknak, amikor piát és ételeket szolgáltak fel a vihar után a rászorulóknak. Zacket és Addie-t lefotózták a nemzeti magazinok és újságok számára a pusztító vihar nyomán, és interjút készítettek velük arról, milyen bátrak voltak hogy a városban maradnak. A negyed királyának és királynőjének érezték magukat...egy ideig.

Amikor az élet visszatért, a városban újra felgyulladtak a fények és elkezdődött az igazi takarítás, Zack és Addie olyan életstílusba kényszerültek, amelyet nem voltak hajlandók újra átélni. Felhalmozódtak a számlák, visszatértek a munkabeosztások, visszatértek a kötelezettségek, az utcájuk közepén a máglya, amelyen főztek, hamuvá vált. Addie csak Zacket akarta, nem akarta a férfi életét vagy felelősségét a gyerekeiért és a volt feleségéért. A nászútnak vége volt, és a bántalmazás okozta fizikai és érzelmi fájdalmat csak enyhén csillapította a hatalmas mennyiségű alkohol és kábítószer, amelyet az elkövetkező hónapok során elkezdtek fogyasztani.

Heves harcok törtek ki, és Zack és Addie kezdett eltávolodni egymástól. Megpróbálták a kettejük közt lévő szenvedélyt újra lángra lobbantani, s közben egy új lakásra gyűjtögetni és mindent a nulláról kezdeni. Végigsétáltak a Rampart utcán, és egy "kiadó" táblára bukkantak. Az akkori híres VooDoo-templom feletti lakás azonnal elérhető volt, és több hónapnyi borravalóval a zsebükben azonnal ajánlatot tettek, és beköltöztek.

Alig néhány dobozt kicsomagoltak, aztán Addie odament a tulajhoz, és azt kérte, hogy a bérleti szerződés csak az ő nevére szóljon. Felfedezte, hogy Zack megcsalja, és úgy döntött, hogy ez az utolsó csepp a pohárban. Figyelembe véve a férfiakkal fennálló múltját, ez egy "legyen vége mindennek" helyzetet eredményezett. A bérbeadó írt egy szerződést, és megkérte Addie-t, hogy rendezze az egészet abban a reményben, hogy újra összejönnek majd a férfival. Miután Zack tudomást szerzett erről a megtévesztésről, dühös lett és vigasztalhatatlan.

2006. október 5-én, csütörtökön egy óra körül Zack megfojtotta barátnőjét, Addie Hallt. Részeg kábultságában elaludt a nő holtteste mellett, majd másnap felkelt és dolgozni ment. Munkatársai emlékeztek rá, hogy szokatlanul viselkedett, napszemüveget és kalapot viselt, és nagyon csendes lett. A következő napokban Zack fémfűrésszel és késsel felvágta Addie holttestét a fürdőkádjukban, és a holtteste darabjait a sütőbe és a tűzhely tetejére egy lábasba tette, valamint a hűtőszekrénybe. Megnyírta a lányt, a fejét egy edénybe helyezte a tűzhely elülső részén, lábait és kezeit egy másik fazékba tette a tűzhely hátsó égőjére, lábszárait és karjait pedig egy serpenyőbe a sütőbe, majd végül a törzse egy fekete műanyag szemeteszsákba került a hűtőbe, hogy később foglalkozzon vele. Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy elválassza a csontot a hústól, hogy könnyebben kezelje a testét. Akkoriban sokan azt mondták, hogy kannibalizmus szándéka volt, de a boncolási jelentések megerősítették, hogy ennek semmi jele nem volt.

Addie barátai és munkatársai megkérdezték, hol van a lány, amikor találkoztak Zack-el. Elmondta nekik, hogy elhagyta, és visszament Észak-Karolinába. Egyesek meglepődtek, mert tudták, mennyire szereti New Orleanst, míg mások nem voltak megdöbbenve, mivel tudták, hogy Addie nagyon kiszámíthatatlan lehet, és hajlamos megszökni az olyan helyzetek elől, amelyeket nem ő irányít. Nem sejtették, hogy Zack pontosan tudta, hol van, és mit tett vele.

2006. október 17-én, kedden este, közel két héttel barátnője, Addie Hall meggyilkolása és feldarabolása után, Zack Bowen még egy erőszakos cselekményt követett el úgy, hogy saját halálába ugrott az Omni Royal Orleans Hotel 7. emeletéről. Hátsó zsebében hagyott egy kézzel írott levelet és katonai dögcédulákat egy műanyag zacskóban, az első zsebében pedig Addie lakásának kulcsait.

A "csak rendőrségnek" címzett levél Addie és Zack gazdájának otthonába vezette a nyomozókat. Gyorsan rájöttek, hogy Zack levelének tartalma valójában igaz. Felbontatlan dobozok és összetört álmok szomorú halmaza hevert mindenhol, amikor beléptek a rendetlen lakásba. Az első dolog, amit észrevettek, a hőmérséklet és a szag hiánya volt. A légkondicionáló egészen hidegre volt állítva, olyan volt mint egy hússzekrényben. Nem volt szaga rothadó húsnak, és a fürdőszoba is tiszta volt. A falakon a "szeretem őt", "Teljes kudarcot vallottam" és végül "nézz be a sütőbe" felirat volt, ezüst színű spray-vel a tűzhely ajtajára mutató nyíllal. Amit a nyomozók ezután felfedeztek, biztos vagyok benne, hogy életük végéig az emlékezetünben marad, amikor felnyitották az edények fedelét és a nehéz hűtőszekrény ajtaját.

"Ez nem baleset. El kellett vennem az életem, hogy megfizessek azért, amit tettem. Ha egy járőrautót küld a 826 N. Rampartra, megtalálja Addie barátnőm feldarabolt holttestét a sütőben, a tűzhelyen és a hűtőben, és egy teljes aláírt vallomást jómagamtól... Zack Bowen."

Így kezdődött a Zack Bowen zsebében lévő levél, amikor a rendőrök megtalálták a holttestén az Omni Royal Orleans Hotel melletti parkolóházban.

Addie meggyilkolásának helyszínén a rendőrség megtalálta a naplóját, amelyben Zack írásai is szerepeltek:

"Ma október 16., hétfő, hajnali 2 óra van. Október 5-én, csütörtökön hajnali 1-kor öltem meg. Egész egyszerűen megfojtottam. Nagyon gyors volt."

"A feladat felénél megálltam, és átgondoltam, hogy mit csinálok. Az elhatározás, hogy leállítom az első ötletet, és áttérek a B-tervre (a tetthelyre, amelyen most tartózkodnak), csak egy idő után jött. Örökké tudni fogom, milyen borzalmas ember vagyok - kérdezzen meg bárkit -, később úgy döntöttem felmondok a munkaadómnál és elköltöm azt az 1500 dollár készpénzt, amivel legalább addig boldog voltam, amíg meg nem öltem magam. Szóval, ezt tettem: finom ételek, jó drogok, szép sztriptíztáncosok, jó barátok. Nem vettem fel a kapcsolatot egyetlen családtagommal sem. Szóval ez megmagyarázza a sokkot. És fantasztikusan jól éreztem magam utolsó napjaimban...már épp itt volt az ideje."

Néhány nappal azelőtt, hogy Zack Bowen meggyilkolta Addie Hallt, beköltöztek a hírhedt lakásba, a 826 N. Rampart St. alá, Miriam papnő Voodoo Spiritual Temple-je fölé, amely New Orleans köztiszteletben álló és kulturális intézménye. Sokan később azt állították, hogy a helyszín "sötét" vudu történetének köze volt Zack elsöprő mentális betegségéhez és kapcsolatuk végső pusztulásának heves kitöréseihez. A voodoo általában gyógyító és pozitív spirituális gyakorlatokat alkalmaz, amely nagy tiszteletnek örvend a városban; a sötétségnek nem sok köze van hozzá. Addie Hall gyilkosság áldozata volt, bonyolult ügy, de leegyszerűsítve a súlyos családon belüli bántalmazás esete bűnügyi lett, és ebben a tényben nincs semmi természetfeletti. Zack saját személyes démonai vették át azt, ami megmaradt józan eszéből, és arra késztették, hogy véget vessen barátnője és végül saját életének.

A Voodoo Spiritual Temple-t 1990-ben Miriam papnő és akkori férje, Oswan Chamani pap alapította. Egy évvel később, 1991-ben a Rampart St.-re költöztek, és ott is maradtak 2016 februárjáig, amikor is tűz ütött ki, és az épület nagy része elpusztult. Míg maga a templom közel 26 éve állt ott, a hagyományos kreol kunyhó sokkal régebbi volt. A Pierre de Verges által 1829-ben épített, az évek során átadott és értékesített 826 N. Rampart St. szerepel a város történelmi helyek nyilvántartásában. A lépcsők, falak, padlók és erkélyek nagy része, valamint a nagy és egyedi udvar (amit egykor voodoo rituálék helyszíneként használt, és Miriam folytatta hagyományát) és lakóhelyiségei a történelmi épület eredetijei.

A templom feletti lakás bérlői a 2006-os szörnyű tragédiák óta paranormális eseményeket tapasztaltak. Arról az érzésről mintha valaki figyelne, a furcsa hangokon át a falakon hallatszódó kaparászásig mind beszámoltak.

Az épületet jelenleg egy másik Voodoo-papnő bérli, aki a paranormális jelenségek múzeumává változtatta.

A Voodoo Spiritual Temple új helyre költözött az 1428 N. Rampart St. szám alá, az eredeti helyétől felfelé, a Kongó térrel szemben.

Zack Bowen az iraki és koszovói hadsereg aktív tagja volt közvetlenül a tragédiát megelőzően. Traumatizálta egy katonatársa hirtelen halála, valamint egy fiatal fiú elvesztése akivel barátkozott és akit azért öltek meg, mert az amerikai katonákkal beszélgetett. Ha ez nem lenne elég, rosszul illeszkedő katonai harci csizmái miatt súlyos és fájdalmas kalapácsujj alakult ki nála, ami hozzájárult a hadsereggel szembeni elégedetlenségéhez. Kezdett szándékosan megbukni az egészségi és erőnléti tesztjein, így hazamehetett családjával és beteg feleségével, Lanával (Hepatitis C-vel diagnosztizálták és nagyon beteg volt). Elbocsátották, elveszítette minden egészségügyi előnyét, és visszament New Orleansba, ahol lassan megbomlott az elméje, ahogy áttért a civil életbe.

Azt mondják, ha meghalsz, a történetednek nincs vége. Zack és Addie esetében ez csak a kezdet. Addie számára Zack volt a múzsája, és Zack számára Addie volt a vágy egy szabadabb élethez. Szerencsétlenségükre a románc soha nem alakulhatott úgy, ahogyan azt remélték. Az árulás, a megtévesztés, a hazugság, a csalás, a mentális betegségek, a drogok és az alkohol... egy katasztrofális és gyilkos románc koktélja volt.